2022-03-20 04:48:00

A mindent uraló háborús hírek ellenére az utóbbi napokban végignyargalt a sajtón és a közösségi médián egy teljesen más típusú hír is, amely szerint tovább kell emelni az éppen idén 65 évre nőtt nyugdíjkorhatárt. A hírek alapja egyrészt egy önkéntes pénztári reprezentatív kutatás volt, amely szerint a mai 18-44 évesek arra számítanak, hogy csak 72-74 éves korukban mehetnek nyugdíjba, másrészt Banyár József fontos véleménycikke, amely "Logikus lenne folytatni a magyar nyugdíjkorhatár emelését" címmel jelent meg. A kérdés egyébként is sokakban fölmerül: emelni kell-e tovább a nyudíjkorhatárt Magyarországon?

Éljünk hosszabb ideig, ne nyugdíjasként?

Az emberi élet tradicionálisan három korszakra osztható: inaktív gyermekkorra, aktív felnőttkorra, inaktív időskorra. A születéskor várható élettartam növekedésével azonban a szakaszhatárok drámai módon megváltoztak. Ezer évvel ezelőtt a nyúlfarknyi gyermekkort rövid és jellemzően keserves felnőttkor követte, időskorról pedig nem is beszélhettünk, hiszen a születéskor várható átlagos élettartam a harminc évet sem érte el. Az embert fenyegető ragályok megfékezésével, az oltások tömegessé válásával, az orvostudomány fejlődésével, a higiénikus viszonyok javulásával a születéskor várható élettartam a XIX. század végére 46 évre, mára pedig 80 év közelébe nőtt, a század második felében pedig nem zárható ki a 100 éves átlagos várható élettartam sem, sőt, egyes provokatív gerontológusok szerint az emberi élettartamnak nincs felső határa, a jövő elhozhatja akár a matuzsálemek korszakát is. (Ez a jóslat persze a pandémia és az orosz-ukrán háború előtti álmodozások kora romlékony termékének bizonyulhat.)

Nyilván nem az a megoldás, ha az akár 30 éves korig is elhúzódó első inaktív korszakot (mamahotel, papabank) követő aktív felnőtt korszakunk átlagosan 40 évét újabb 30 év inaktív nyugdíjas korszak követi, hiszen így egy átlagos életpálya során az inaktív korszakok összesített tartama (60 év) meghaladná a teljes aktív korszak (40 év) hosszát.

Az aktuális helyzet még nem ennyire kockázatos. Az EU átlagában 42,4 év a munkában töltött idő, miközben 20,8 év a nyugdíjban töltött idő (ehhez persze az inaktív gesztációs éveket is hozzá kell adni a fenti logika szerint, így az inaktív és aktív korszakok aránya nagyjából 45-55%-os). Az egyes EU-tagállamokban persze nagy eltérések tapasztalhatók, jelenleg a nyugdíjaskor Luxemburgban és Franciaországban a leghosszabb, és Dániában a legrövidebb (mert a dánok nagyon későn választják a nyugdíjazást). A nyugdíjban töltött idő az osztrák nőknél (25,5 év), a szlovén nőknél (26,1 év) és a francia nőknél (26 év) a leghosszabb, a férfiak esetében pedig Luxemburgban (22,1 év) és Franciaországban (22 év). Átlagosan az unióban a nők 20-25 évig, a férfiak 15-20 évig élnek nyugdíjasként.

AZ ÁLLAMOK EGYEBEK KÖZÖTT EZÉRT EMELIK VILÁGSZERTE A NYUGDÍJKORHATÁROKAT, VAGYIS ARRA TÖREKEDNEK, HOGY A NÖVEKVŐ VÁRHATÓ ÉLETTARTAM NE A NYUGDÍJBAN TÖLTÖTT IDŐT NÖVELJE, HANEM AZT AZ IDŐT, AMIT AKTÍV DOLGOZÓKÉNT ÉS JÁRULÉKFIZETŐKÉNT TÖLTENEK AZ EMBEREK ÉLETÜK SORÁN.

Biztos megoldást a korhatár emelése sem hozhat, hiszen nem változtatja meg a nyugdíjrendszerek fenntarthatósági paradigmáját, amely változatlanul arra épül, hogy a mindenkori aktív korosztályoknak kell megteremtenie a mindenkori inaktív korosztályok eltartásának fedezetét. Csakhogy ez a paradigma abból az időből (a XX. század elejéről) datálható, amikor a születéskor várható élettartam (46 év) három évtizeddel rövidebb volt, mint ma, vagyis kevesen éltek a nyugdíjkorhatáruk (a korai nyugdíjrendszerekben 70 év!) betöltéséig, és azt követően sokkal rövidebb ideig éltek nyugdíjasként, miközben a magas termékenység és a nagyon fiatal korban kezdődő munkavállalás miatt az eltartó aktív korú népesség létszáma többszörösen meghaladta a nyugdíjasok létszámát.

Hosszú menetelés a hosszabb élet felé

Ha egyelőre nem is matuzsálemi kor felé, de máris drámai gyorsasággal öregszik a magyar lakosság, akárcsak a világ majdnem mindegyik fejlett társadalma. Magyarországon a Ratkó-évjáratok, majd az ő gyermekeik, a Ratkó-unokák nyugdíjba áramlása miatt

• öt évvel ezelőtt minden hatodik,
• idén minden ötödik,
• 2030-ban minden negyedik és
• 2050 után fokozatosan minden harmadik magyar 65 évesnél idősebb lesz.

A DEMOGRÁFIAI ÖREGEDÉS MIATT AZ IDŐS ÁLLAMPOLGÁROK ELLÁTÁSÁNAK TERHE PERSZE EGYRE NEHEZEBB LESZ, A NYUGDÍJRENDSZER FINANSZÍROZÁSI KOCKÁZATAI GYORSAN NŐNEK.

Ez nem csak a nyugdíjrendszert, hanem az egészségügyi és a szociális ellátó rendszert is közvetlenül érinti. A helyzetet előre nem látható módon súlyosbítja az orosz-ukrán háború és annak gazdasági következményei, elsősorban az energiahordozók árrobbanása miatt megszaladással fenyegető infláció.

Az öregedési trendek hatására Magyarországon jelenleg egy hölgy átlagosan 21 évig, egy férfi 14,4 évig nyugdíjas (a nők kedvezményes nyugdíja miatt a hölgyek nyugdíjba vonulása korcentruma 62 év körül ingadozik, a férfiaknak meg kell várniuk a nyugdíjkorhatáruk betöltését, vagyis a 65 évet). Ha egységesen a 65 éves korban várható további élettartamot vizsgáljuk, akkor annak során egy hölgy átlagosan 18,1 évig (217 alkalommal), egy férfi 14,4 évig (173 alkalommal) kap nyugdíjat.

A következő évtizedekben tovább nőhet a nyugdíjban töltött idő, miután az időskorban várható további élettartam is emelkedik - ezt egyelőre tartósan nem ingatja meg a koronavírus pandémia hatása sem -, így az Y generációnak és a náluk is fiatalabb Z és Alfa nemzedékeknek arra kell készülniük, hogy negyedszázadnál is hosszabb ideig nyugdíjasok lehetnek; akár még akkor is, ha a 2050-es évektől 67 évre vagy ennél is magasabbra emelkedik a nyugdíjkorhatár.

AZ EU MAJDNEM MINDEN OLYAN TAGÁLLAMÁBAN TERVEZIK A NYUGDÍJKORHATÁROK EMELÉSÉT, AHOL A KORHATÁR NEM ÉRI EL A 65 ÉVET.

Jelenleg az osztrák, a horvát, a lengyel és a román nők, továbbá a bolgár, a cseh, az észt, a lett, a litván, valamint az 1961 előtt született finn és máltai férfiak és nők esetében alacsonyabb 65 évnél a nyugdíjkorhatár. Ezekben az országokban jellemzően legkésőbb 2033-ig egységesen 65 évre emelik a korhatárt (Szlovákiában 64 évre). Franciaországban csak 62 év a nyugdíjkorhatár és nem is tervezik az emelését, de a francia nyugdíjrendszer más elvekre épül (több tucat kisebb ágazati biztosító működteti).

Azok az EU tagállamok, amelyekben jelenleg is 65 év vagy magasabb a nyugdíjkorhatár, a jövőbeni emelési terveiket jellemzően a 60 vagy 65 éves korban várható további élettartam alakulásától teszik függővé (a 27 tagállamból 11-en tervezik ezt a megoldást: Svédország, Hollandia, Finnország, Dánia, Ciprus, Észtország, Olaszország, Portugália, Szlovákia, Cseh Köztársaság és Bulgária).

SPANYOLORSZÁGBAN 2027-TŐL, BELGIUMBAN 2030-TÓL, NÉMETORSZÁGBAN 2031-TŐL 67 ÉVRE, DÁNIÁBAN 2035-TŐL 69 ÉVRE, OLASZORSZÁGBAN 2050-TŐL 69 ÉV 9 HÓNAPRA NŐ A KORHATÁR.

Svédországban rugalmas nyugdíjba vonulási korspektrum érvényesül, jelenleg 62 - 68 év között, 2023-től 63-69 év között lehet igényelni nyugdíjat, de minél korábbi életkorban igényli valaki, annál kisebb lesz a nyugdíja a várható további élettarttamtól függő életjáradék-osztók alkalmazása következtében.

Hollandiában az idei 66 év 7 hónapos nyugdíjkorhatár 2024-ben 67 évre nő, de 2025-től teljes mértékben a nyugdíjazás időpontjában várható további átlagos élettartam függvénye lesz (a várható élettartam 12 hónapos növekedése 8 hónapos korhatár-emelkedést von magával).

Kiinduló kérdésünkre visszatérve:

az európai uniós körkép alapján szükség van-e az idén 65 évre emelkedett magyar nyugdíjkorhatár további emelésére?

Miután Magyarországon az egy évtizedig tartó emelési ciklusban a 62 éves korhatár 3 évvel 65 évre emelkedett, amely jelenleg is magasabb, mint 11 EU-tagállamban,

SEMMILYEN KÖZVETLEN SZÜKSÉG NEM INDOKOLJA A RÖVID IDŐN BELÜLI KORHATÁREMELÉST.

Az elmúlt évtizedben gyorsabban nőtt a nyugdíjkorhatár, mint a korhatár betöltésekor várható további élettartam, így belátható időn belül eleve nincs szükség további emelésre.

Az esetleges további emelés előtt ráadásul két súlyos akadály is tornyosul. Az egyik akadály az, hogy a nyugdíjkorhatár betöltésekor várható további élettartam mellett kulcsfontosságú azt is vizsgálni, hogy mennyi ebből az egészségben várható élettartam. E tekintetben Magyarország gyengén vizsgázik.

Uniós tükörben a 65 éves korhatár további emelése nem indokolt Magyarországon, miután az EU átlagához képest

• a születéskor várható élettartam férfiak esetében 5,6 évvel, nők esetében 4 évvel rövidebb,
• a 65 éves életkorban várható további élettartam férfiak esetében 3,8 évvel, nők esetében 3,4 évvel rövidebb,
• a 65 éves korban egészségben várható további élettartam férfiak esetében 3 évvel, nők esetében 2,6 évvel rövidebb,

miközben a 65 éves magyar nyugdíjkorhatár megfelel az EU átlagának.

A másik akadály az, hogy az EU összes tagállamában ismert a korhatár előtt igényelhető (korkedvezményes, korengedményes, előrehozott és hasonló) nyugdíjak rendszere, amelyek lehetővé teszik a magas nyugdíjkorhatárt alkalmazó államokban is, hogy az érintett személy korábban nyugdíjba vonulhasson, természetesen tudomásul véve, hogy minél korábban igényli a nyugellátását, annál kisebb lesz a megállapítható nyugdíja összege.

ALAPESETBEN JELLEMZŐEN A KORHATÁR BETÖLTÉSE ELŐTT 3 ÉVVEL KORÁBBAN TESZIK LEHETŐVÉ A NYUGDÍJ IGÉNYBEVÉTELÉT, ÉVENKÉNT 3-5%-OS LEVONÁST (MÁLUSZT) ALKALMAZVA.

Magyarországon azonban 2012. január 1-jétől megszűnt a korhatár előtti nyugdíjak rendszere - emiatt a nyugdíjrendszer fájdalmasan merev lett a férfiak részére, akik semmilyen módon nem igényelhetnek nyugdíjat a 65 éves korhatáruk betöltése előtt, viszont abszolút hungarikumként lehetővé vált a 40 éves jogosító időt szerző nők számára a levonás nélküli teljes nyugdíj igénylése a korhatáruk betöltése előtt. Ezért a magyar nyugdíjkorhatár - noha mindkét nemre vonatkozik - lényegében csak a férfiakra érvényes, mert a nők jelentős része átlagosan 3 évvel a korhatár betöltése előtt igényelheti a nők kedvezményes nyugdíját.

Ha nem korhatáremelés, akkor mi jöhet?

KORHATÁREMELÉSRE A KÖVETKEZŐ ÉVTIZEDBEN BIZTOSAN NINCS SZÜKSÉG MAGYARORSZÁGON, DE A NŐK KEDVEZMÉNYES NYUGDÍJA FELTÉTELEINEK SZIGORÍTÁSÁRA IGEN.

Hiszen a 40 évi jogosító idő követelményét 2011-ben az akkor 62 év nyugdíjkorhatárhoz képest fogalmazták meg, de e korhatár azóta 3 évvel nőtt, amit a jogosító idő követelményében tükröztetni kell, ha nem akarja a törvényhozó, hogy a nők nyugdíjkorhatára de facto 62 évre csökkenjen. Ez esetben ugyanis a nyugdíjrendszer finanszírozási gondjai a vártnál gyorsabban szétfeszíthetik a magyar nyugdíjrendszert, így mégis rákényszerülhet a magyar törvényhozás a korhatár általános emelésére.

A nők kedvezményes nyugdíja feltételeinek felülvizsgálata okot adhatna arra is, hogy a rugalmas nyugdíjba vonulás lehetőségét ismét megteremtsék a férfiak számára, ebben az esetben azonban mind a nők, mind a férfiak a korhatáruk betöltése előtt igényelhető nyugdíjukat csökkentett összegben (málusszal terhelten) kaphatnák csak meg.

AZ ÖREGEDÉS MELLETT TOVÁBBI SÚLYOS KIHÍVÁSOK IS FOKOZOTT VESZÉLYNEK TESZIK KI A NYUGDÍJRENDSZER JÖVŐBENI FINANSZÍROZÁSÁT.

Egyrészt a járulékbevételek növekedésének gazdaságpolitikai korlátai, másrészt a tartós munkavállalás vagy akár letelepedés céljából történő kivándorlás hatása, harmadrészt az orosz-ukrán háború kiszámíthatatlan következményei. A járulékbevételek növekedését a jövőben elsősorban a szociális hozzájárulási adó folyamatos csökkentése veszélyezteti (a szocho 13%-ra csökkent idén). Nem használ a járulékbevételeknek az sem, hogy egyre nő a minimálbéres, vagy az annál is alacsonyabb bérrel járó részmunkaidős alkalmazások száma, továbbá a katások (már 450 ezren vannak) és hasonló optimalizált közteherviselésű jogviszonyokban dolgozók száma. Emellett a koronavírus járvány elültével várhatóan turbó fokozatba kapcsoló demográfiai szivattyú hatása miatt változatlanul vagy akár növekvő létszámban külföldön dolgozó magyarok közel 700 ezres létszáma sem itthon fizeti a társadalombiztosítási járulékot, és külföldi munkáltatóik nyilván semmilyen módon nem járulnak hozzá a magyar nyugdíjrendszer finanszírozásához. A háború pedig - ha az orosz inváziós harci cselekmények nem is csapnak túl Ukrajna határain - az inflációs nyomás, a beszerzési láncok szétszakítása és az embargó kiszámíthatatlan egyéb következményei miatt megrengetheti a nyugdíjrendszert is.

A nagy feladvány valójában az, hogy a sokkal kockázatosabbá vált nemzetközi környezetben a magyar nyugdíjkassza csökkenő bevételei (szocho-csökkentés) és növekvő kiadásai (gondoljunk csak a 13. havi nyugdíj 370 milliárdos plusz tételére, a nők kedvezményes nyugdíja 320 milliárdos költségére, vagy egyetlen százaléknyi nyugdíjemelés 40 milliárdos kiadási igényére) mellett hogyan tartható fent a rendszer komolyabb változtatások nélkül?

A szocho-csökkentés következtében megvalósuló vállalati megtakarítás nyilván örvendetes hír minden Magyarországon működő cég és azon alkalmazottaik számára, akiknek valóban emelkedik a bére ennek következtében, de egyáltalán nem örvendetes a nyugdíjkassza számára, amelynek két fő bevételi forrása közül az egyik a szociális hozzájárulási adó Nyugdíjbiztosítási Alapot megillető 71,63 százaléka. Ha a vállalatok által be nem fizetett szocho összege az adómérték csökkentése következtében 600 milliárd forint, akkor a nyugdíjkassza 2022-re tervezett bevétele 430 milliárd forinttal kevesebb, amit más forrásból kell pótolni.

Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy nem csak az itthoni járulékfizetésre képes korosztályok létszáma csökken, de a robotizáció, digitalizáció, automatizáció, mesterséges intelligencia robbanásszerűen terjedő lökéshullámai egy sor hagyományos területről kiszorítják az emberi munkaerőt, így még kevesebb olyan dolgozót találhatunk a jövőben, akinek a keresetét járulékokkal lehet terhelni a nyugdíjrendszer - és persze az egészségbiztosítási rendszer - fenntartása érdekében. Az élőmunkát terhelő járulékokra épített százéves felosztó-kirovó rendszer átfogó reformja nélkül elképzelhetetlen a hosszabb távú nyugdíjfinanszírozás.

Ha az orosz-ukrán háború remélt mielőbbi befejezését követően a békét sikerül megőrizni, akkor a közeli és távolabbi jövő legfontosabb társadalmi kérdései közé tartozik, hogy miként viszonyulunk idősebb honfitársainkhoz. Az egyetlen morálisan helyes és gazdasági racionalitással belátható hozzáállás nyilván az lehet, ha az öregeket - akik közé egy idő után mindannyian tartozunk, ha addig véletlenül meg nem halunk - növekvő és elengedhetetlen társadalmi erőforrásnak tekintjük.

AZ IDŐSEBB KOROSZTÁLY A TÁRSADALOM LEGFONTOSABB STABILIZÁLÓ EREJE, A CSALÁDI ÖSSZETARTOZÁS ÉS AZ ÉRZELMI INTELLIGENCIA LEGFŐBB FORRÁSA LEHET.

Ehhez azonban mindenekelőtt újra kell definiálni az öreg fogalmát, hiszen abszolút anakronizmus öregnek titulálni olyan embereket, akik további harminc, akár negyven életévre számíthatnak (vagyis akikre hatvanévesen még annyi idő vár, mint amennyi egy embernek a születésekor összesen jutott egészen kétszáz évvel ezelőttig).

Fájdalmasan hiányzik a foglalkoztatói nyugdíjpillér

A magyar nyugdíjrendszer változatlanul fejnehéz, az állami nyugdíj teszi ki a nyugdíjaskori bevétel átlagosan 85 százalékát, így bármilyen változás, amely negatívan érinti a társadalombiztosítási nyugellátás jövőbeni finanszírozását, különösen veszélyes következményekkel járhat. Ennek két fő oka az, hogy

• a kötelező állami nyugdíjpillér mellett Magyarországon a szükségesnél jóval erőtlenebb az öngondoskodás pillére,
• de ennél is fájdalmasabb, hogy teljes mértékben hiányzik a munkáltatói nyugdíjpillér, vagyis a jövőbeni nyugdíjasok anyagi helyzetéért csak az állam és (minimális részben) az egyén felelős, a munkáltató e felelősség alól mentesül.

Pedig az EU tagállamai sorra deklarálják, hogy az állami nyugdíjrendszernek nem feladata az aktív korban elért életszínvonal megőrzésének biztosítása (még a nyugdíjkorhatárok emelkedése esetén sem). Ez csak az összes érintett fél - az állam, a foglalkoztató és a nyugdíjjogosultságot gyűjtő személy - együttes részvételével és áldozatával valósítható meg.

EZÉRT LEHET KITÜNTETETT SZEREPE AZ EGYÉNI NYUGDÍJBIZTOSÍTÁSI MEGTAKARÍTÁSI ÉS BEFEKTETÉSI LEHETŐSÉGEK MELLETT A FOGLALKOZTATÓI NYUGDÍJPILLÉRNEK.

Jelenleg csak néhány tagállamban (a jóléti állam modelljét erősítő Dániában, Finnországban, Hollandiában, Svédországban) van 80 százaléknál magasabb lefedettségű foglalkoztatói nyugdíj, míg egyes további tagállamokban (Belgium, Németország) a lefedettség meghaladja az 50 százalékot, máshol (például Írországban) a lefedettség 30 százalékos mértékű, de folyamatosan bővül. Azokban az országokban, amelyekben történelmi okok miatt kimagasló szerepe van az állami nyugdíjrendszernek - mint Magyarországon - egyelőre nincs foglalkoztatói nyugdíjpillér vagy alacsony a lefedettség mértéke (Lengyelország, Olaszország).

Ha Magyarországon a szocho folyamatos csökkentése révén a munkáltatók egyre kisebb mértékben járulnak közvetlenül hozzá az állami nyugdíjrendszer fenntartásához, akkor lassan elérheti a politikai cselekvés ingerküszöbét a magyar foglalkoztatói nyugdíjpillér létrehozására törekvés, hiszen Magyarország sem vonhatja ki magát az európai és brit hárompilléres nyugdíjfinanszírozási megatrendek hatása alól. Kezdő lépésként a korábbi cafeteria-előnyök visszaállítása is megtenné, így a munkáltatókat nem csak a szocho jelentős csökkentése, hanem az alkalmazottaik nyugdíj-előtakarékosságát támogató munkáltatói hozzájárulás adóelőnye is ösztönözhetné a dolgozóik mai (bér) és jövőbeni (nyugdíj) érdekeinek egyidejű támogatására.

ÍGY A KÖVETKEZŐ EGY-KÉT ÉVTIZEDBEN VALÓBAN NEM VÁLNA SZÜKSÉGESSÉ A NYUGDÍJKORHATÁR EMELÉSE.

A cikkben felhasznált európai adatok forrása a KSH és a MISSOC adatbázisai mellett: The 2021 Pension Adequacy Report: current and future income adequacy in old age in the EU / Joint Report prepared by the Social Protection Committee (SPC) and the European Commission (DG EMPL)

 
Forrás: https://www.portfolio.hu/gazdasag/20220313/tenyleg-emelni-kell-magyarorszagon-a-nyugdijkorhatart-ontsunk-tiszta-vizet-a-poharba-532537